Egyszer volt, hol nem volt két szerelmes ember. Mindketten az igazi boldogságot keresték, amit egymásban találtak meg. Az ő szerelmük gyümölcseként indult az én életem.

Ladányi Lilla vagyok és ezen az oldalon átélheted te is a mindennapjaimat!

 

179. bejegyzésem (2013. január 26.)

A Mikulás ajándékhozatalát követően naponta kérdeztem meg, hogy mikor érkezik újra, mert ajándékra azért minden nap szükségem lenne. Válaszként azt kaptam, hogy lassan jön a Jézuska, aki enyhíteni fogja az ajándékok utáni fékezhetetlen vágyamat.

Karácsonyra az otthoni készülődés helyett most a szüleim Galyatetőt választották azzal a céllal, hogy a legnagyobb valószínűséggel ott érhet minket a legnagyobb hó, amely igazi karácsonyi hangulatot varázsolhat. A döntés bejött, kb. 20 cm hó fogadott minket, minden adott volt ahhoz, hogy egy kicsit feltöltődjünk. Volt medencézés, sok séta, állatok etetése, pónizás, lovas szánozás, egyszerűen fantasztikus volt.

Szentestére kaptam feldíszített karácsonyfát és nagyon sok ajándékot, valószínűleg jó kislány voltam, hogy a Jézuska így elkényeztetett engem.

Megismerkedtem egy új barátnővel is, akit Lucának hívnak, az étkezések együtt leginkább játékkal, vagy tévénézéssel teltek, a szüleim meg a hajukat tépték, hogy alig eszek valamit. Persze volt együtt kolbászozás, bár Luca jelzem neked, hogy én már átváltottam a szalonnára.

Az ünnep alatt volt egy kis partizás is, Varga Feri és Balássy Betty adott koncertet a szállodában, természetesen én az első sorban foglaltam helyett, mint főrajongó. Volt tapsolás, csápolás, a Hands up!-nál én tuttira mentem, folyamatosan fent tartottam a kezemet, aminek meg is lett az eredménye, kaptam egy ajándék CD-t és megcsillogtathattam zenei képességeimet is, mivel Varga Ferinek elénekeltem a Kiskarácsony, nagykarácsony-t.

A karácsony gyorsan eltelt a 20 cm hóból 5 cm lett a visszaindulásunkra, viszont egy szép élménnyel lettem gazdagabb.

Haza se értünk, de már elindult a készülődés a szilveszterre, a szüleim nem terveztek semmilyen kiruccanást, otthon ünnepeltünk nyugiban egy-két tűzijáték durrogtatásával, sajnos megint egy év eltelt.

Január első napjaiban már csak egy gondolat volt a fejemben, hogy mikor érkezik a szülinapom, ami egy partit és újabb ajándékokat jelenthet nekem. A szüleim engem kizárva próbáltak megszervezni mindent, hogy igazi meglepetés legyen. A szülinap előtt még tettünk egy rövid kitérőt a görömbölyi tepertőfesztiválra, majd másnap indult a szülinapi bulim Tilda néniéknél. Rengeteg lufi, kiváló kajcsi, én pedig megpróbáltam minél többet táncolni. Nagyon jól éreztem magam és most már három éves vagyok. 

Dávid érkezésével azért én is megváltoztam, folyamatosan gondoskodok róla, puszilgatom, simogatom, de mindezek mellett egyre szégyenlősebb vagyok idegenek között, de hát nekem is lehetnek rossz pillanataim, ígérem majd kinövöm!

 

178. bejegyzésem (2012. december 8.)

A kezdeti para után most már azért megnyugodtam, látom, hogy Dávid nem igazán konkurensem, nem tud tőlem semmit elvenni, viszont én mindenét megszerezhetem. Most már nagy a barátság, főnöki pozicióm megmaradt, illetve látom, hogy a szüleim mindenre odafigyelnek, nehogy bármilyen kár érhessem engem . A kezdeti trükkjeim úgy tűnik, célba értek, most már nem kell újszülöttnek kiadnom magamat.

Persze a cél érdekében néhány áldozatot nekem is hozni kellett, például a szüleim legnagyobb megdöbbenésére leadtam az alváshoz használt cumimat egyik napról a másikra. 

Dávid születésével persze én is nagyon jól jártam, Kubus mamáék gyakorlatilag átköltöztek hozzánk, így én is teljes kényeztetést kaptam. Az első hó megérkezésével szánkózhattam, illetve papával felépítettük a családi hóemberparkot. Mindezek mellett felkészülésben voltunk a Mikulás érekezésére, az összes csizmám összeszedtem és kiraktam az ablakomba, persze jutott Dávidéba is. Úgy tűnik igazán jó kislány voltam, sok csomagot hozott nekem a Miku, most persze folyamatosan zaklatnak a szüleim a fogmosással a sok csoki miatt. 

Az első hetekben esténként nem ment az alvás sem, minden porcikámmal arra figyeltem, hogy nehogy lemaradjak valamiről. Ma már tudom, hogy no para, nyugodtan el tudok aludni. A szüleim azt mondják, hogy csak az a baj, hogy napközben nem igazán akarok aludni. Az alvástól vannak sokkal érdekesebb dolgok, inkább játszom, vagy könyveket nézegetek, vagy csak egyszerűen háborús állapotokat hozok létre a szobámban az összes játék kiborításával.

Éjszaka feladatmegosztás van, anya Dávidra, apa rám figyel, ha felsírok, akkor apa szalad, odabújik hozzám. Amikor próbálna kiosonni, én újra rákezdek, neki is szokni kell a jót! 

Mindezek mellett nagyon jól vagyunk, lassan leküzdünk egy megfázásos időszakot és készülünk a karácsonyi ünnepekre!

Friss képek a novemberi mappában elérhetőek!

 

177. bejegyzésem (2012. november 9.):

 

Kis családunk élete teljesen felborult, új lakónk érkezésével minden megváltozott, de mielőtt mesélnék, még néhány a szüleimtől szerzett infót azért megosztok Dávid születéséről.

A szülés előtt egy nappal anya már nagyon rosszul érezte magát, mama szerint már fájásai voltak, anya persze ezt másképp látta. Szerencsére -  hosszú sírások között – győzött a rutin és az évek, mamáék eljöttek értem, ezzel is segítve anya felkészülését. Persze anya próbálta a helyzetet nehezíteni, folyamatosan bombázott engem is azzal, hogy el akarok-e menni, én persze folyamatosan mondogattam neki, hogy igen . A felnőttek milyen nehezen értik meg azt, ami annyira egyszerű! Anyának nyugalom kellett!

Másnap reggel apa vitte anyát vizsgálatokra, várakozás a vizsgálónál, várakozás a szülőszobánál, a döntés az, hogy még anyáék hazamehetnek. Hazaértek délben, anya kívánós volt, nekiesett egy tejbegríz készítésnek, apa pedig a munkahelyén próbált ebédelni. Fél óra múlva első hívás apának, elment a nyákdugó, legyen készenlétben, nehogy elinduljon valahova. Öt perccel később újabb hívás, öt perces fájások, tejbegríz és apa ebédje félre. Apa megérkezik, Vera néni kíséri ki anyát a házból, már 3 perces fájások. Filmbeillő előzések, félelem a kocsiban szüléstől, doki bácsi a szülészet ajtajában, fellélegzés. Öt perccel később már a szülőágyon, fájdalomcsillapítás már nem lehet, sebek apa kezén a szorítástól, 45 perc. Valaki felsír.

Azért, hogy ne legyek én se szülő nélkül, apa a tejfakasztó buli után átköltözött hozzám Mádra, így egy ágyban aludhattunk. Sokkal könnyebb lett nekem, hozzábújhattam apucihoz.

Apa minden nap ment látogatni és szerette volna azt is, hogy én is bemenjek. Egy nap felcsempészett engem is és akkor láthattam először a kis testvéremet. Próbálgattam hozzábújni, puszilgatni, nekem is teljesen új volt ez a helyzet, egy új jövevény, aki ugyanolyan fontos lesz a szüleimnek, mint amilyen én vagyok.

Elérkezett a péntek, anyáékat hazaengedték, végre együtt mindenki! Kíváncsian figyeltem Dávidot, hogy mit csinál, hogyan reagál, próbáltam szeretetemet kimutatni ölelgetéssel, puszilgatással. Azt látom, hogy anya nagyon sokat foglalkozik Dáviddal, apa pedig próbál engem lekötni. Feladatmegosztás van.

Tudom, hogy nehéz időszak ez, de azért egy két trükköt én is bevetek, hogy a rám eső figyelem ne lohadjon le, ha kell odabújok apához és ugyanúgy sírok mint Dávid, tanulva tőle szopom az ujjamat a szüleim legnagyobb örömére. Egy dolgot viszont nagyon nehezen szokok meg egyenlőre, az osztozkodás nem igazán megy, azért idáig minden csak az enyém volt, most pedig egy kis manó a babérjaimra tör. Mára már eljutottunk odáig, hogy együtt - de nem egy kádban - fürdünk, és hajlandó vagyok a pelenkázó szivacson is megosztozni vele és még énekelek is neki. Lesz ez még így se!