Egyszer volt, hol nem volt két szerelmes ember. Mindketten az igazi boldogságot keresték, amit egymásban találtak meg. Az ő szerelmük gyümölcseként indult az én életem.

Ladányi Lilla vagyok és ezen az oldalon átélheted te is a mindennapjaimat!

176. bejegyzésem (2012. október 29.):

Elérkezett a nagy nap, most már négytagú kis családunk!!!

Délután megérkezett Dávid, 3700 grammal és 58 cm-rel.

Nagyon nehéz napon vagyok túl, vegyes érzelmek mozognak bennem. Most már nem leszek egyedül, nem lesz csak én, igazat szólva egy picit nehezen is viselem. Ma teljesen rossz napom volt, távol anyától, csak azt hallgatva, hogy kórházban van és jön a picike. Morcos voltam, a nagyszüleim nehezen bírtak velem. Valami távoli erő a születés időpontjában jelzett nekem, hogy megérkezett az én kistestvérem, amikor is sírni kezdtem.

Drága testvérem megígérem neked, hogy nagyon foglak szeretni és vigyázni fogok rád, de azért a rangidős tiszt én leszek!

Anyukám, te pedig vigyázz magadra, már most is nagyon hiányzol.

A te kicsi Lillád

Addig is küldök nektek egy képet (egy lábat ) :

175. bejegyzésem (2012. október 28.):

Egyre nagyobb a készülődés már nálunk, sikerült apát rávenni, hogy a mai napját áldozza fel és egész nap csak képeket töltsön fel. Több mint 150 kép közül szemezgethettek áprilistól októberig, jó szórakozást!

Anya már egyre fáradtabb, szerintem már nincs sok Dávid érkezéséig, az ismerősök, barátok folyamatos tippelésben vannak, a legtöbben jelenleg a keddi napot favorizálják, majd meglátjuk.

174. bejegyzésem (2012. október 27.):

A jelentkezéseim gyakorisága egyenes arányban áll a szüleim rám fordított idejével, ahogyan növekszem, úgy igényelek egyre több időt és folyamatosan szívom a szüleim energiáját. Estére én sokkal fittebb maradok, ők pedig esnek össze, persze ez biztos már a korral jár.

A nyár folyamán rengeteget voltunk úton, nagyon sok helyen jártam, persze a kedvelt úticélunk továbbra is Tündérország (Gina után), azaz Mád volt. A kiemelt projektünk Horvátország-Montenegro túra volt, anya a pocakja ellenére is vállalta a hosszú utat. Nekem óriási élmény volt, újra visszatérhettem a tengerhez és sikerült apát is kielégíteni, aki az 1200 km-es út alatt minden nagyobb városban megtúráztatott minket. Gyönyörű helyeken jártunk és a végponti szállodánkban Herceg Noviban rengeteg gyerekkel ismerkedtem meg, illetve játszottam a gyerekmedencében.

Hazaúton sikerült Siófokon még egy éjszakára Józsi bácsinál, az Öreg Halászban megállni, ahol a szüleim azt a döntést hozták, hogy augusztusban visszatérnek a Balcsira, ők még is csak ezen nőttek fel. Volt is pánik, amikor a kiválasztott időpont előtt két nappal kezdték a szállást keresni és kiderült, hogy sehol sincs hely. Éjszakai szálláskeresés és egy kis szerencse után, ami a legnagyobb szállásos oldal összeomlása volt (lehet hogy apa egy hacker???) sikerült egy tóparti családias panzióban egy utolsó szabad szobát lefoglalni. Volt örömködés, boldogság, nem tudom, hogy ez kellett-e ahhoz, hogy eddigi életem egyik legnagyobb élményét kellett átélnem,  ez a Balaton tutti, hogy tud valamit. A szüleim gyerekkori emlékekről beszéltek miközben vizibicikliztünk, pancsoltunk, iszappal dobáltuk egymást, vagy a panzió medencéiben fürödtünk. Tök jó volt! Körbementünk a Balatonon, sétáltunk a kikötőben, apa bort kóstolt a borfesztiválon, sőt engem még kalózhajóra is elvittek, ahol sellőhercegnőnek öltöztettek és részt vettem a kincskeresésben. A mai napig visszavágyódom, ott egy újabb döntést hoztak a szüleim, jövőre ugyanide visszamegyünk már négyesben!

Ahogy véget ért a nyár, indult a szüreti szezon, részt vettem a szüretben, segítettem apának a boralapanyagának az összeszedésében, meg is lesz a méltó jutalmam érte, apa ígérete szerint az egyik bor rólam lesz elnevezve.

Mindezek mellett megkaptam a behívómat az oviba is, amint betöltöm a hármat, be kell vonulnom. Már nagyon várom, jó lesz egész nap csak játszani a gyerekekkel, ráadásul Hanna barátnőmmel egy csoportba kerülök. Ja, és milyen csoportba?? Az egyik kedvenc mesefigurámat dobta a gép, MICIMACKÓ csoporttag leszek. Van egy kis szerelmem is, a szomszédban Benedek az, akiért rajongok. Nem lehet elég korán elkezdeni.

Napközben anyával rengeteget mondókázunk, illetve énekelünk, most a kedvencem a Kubus nagyitól tanult ”lépegetős dal” és a „megismerni a kanászt”.  Apa legnagyobb örömére kívülről fújom az „amíg élek én, nem érdekel más, csak a Diósgyőr …” szövegét és már megmutatta nekem a stadiont is. Abban maradtunk, hogy majd ha megszületik Dávid, akkor együtt jövünk.

Apropó, Dávid. Bármikor jöhet már, nagyon várom. Anyával megbeszéltük, hogy majd segíthetek neki, most a babámon gyúrok rá. A szobák elkészültek, én már nagylányos ágyban az új szobámban alszom, a szüleim két hétig szerelték a bútoraimat. Természetesen én feláldoztam magam, a használt dolgaimat átadtam picikének újakért cserébe. Illetve jeleztem az elvárásaimat is szüleimnek, pici ajándék picikének, nagy ajándék a nagylánynak. Gondoskodó vagyok, ugye?

173. bejegyzésem (2012. június 30.):

Elvesztem egy picit a ködben, de annyi minden történik velem, hogy semmire sincs időm, próbálom az életem minden másodpercét továbbra is kiélvezni, a rám zúdúló információkat magamba szívni. 

A múltkor ígértem, hogy a részletekkel visszatérek a testvérkémmel kapcsolatban aki nekem még a "pici babát" jelenti. A kommunikációs képességemről annyit el kell, hogy mondjak, én már azelőtt egy héttel szóltam anyának, hogy ő tudott volna róla. Megsimogattam a hasát és mondtam, hogy "picike benne van". Persze ezt jó viccnek vették, én meg annak, hogy milyen érthetetlenek.  Na mindegy. A kétcsíkos technika február 25-én jelzett, boldogság repdesés a szüleimnél és persze irány a doki bácsi. Három nappal később már ultrahangon ültek, a baj az volt, hogy nem látszott semmi. A mély depresszió előtt a biztonság kedvéért előrukkoltak a digitális technikával, mely segítségével a teszten megjelent a 4-5 hetes visszajelzés. Újabb vizsgálatok, a pici foltból kis manócska lett. Ma már a 22-23 hetet tapossa.

A neme? Hmmmm.... Fontos kérdés. Már majdnem megőrültem, óránként kérdezték tőlem, hogy a tesó kislány vagy kisfiú lesz. Egyszerű technikát választottam, mindig azt válaszoltam, ami az utolsó volt a kérdésben. Ma már elárulható, persze nem 100%-os biztonsággal, hogy fiú lesz, a doki bácsi küldött apának kukifotókat is. A család minden tagja boldog lett, megvan a trónörökös és apa nem csak egyfélét tud. Persze 16 hetes koromig én is fiúnak készültem, ezért a szüleim most genetikai ultrahangra, 4D-re mentek, hogy az a kuki, tényleg az-e. Persze ez most komoly beruházásokat igényel, a szobám át fogom adni, csak a rózsaszín falaim nem annyira sármosak egy fiúnak, ezért már elindult a festékbeszerzés.  Hónapokon keresztül próbáltak felkészíteni arra, hogy új szobám lesz, persze hagytam magam rábeszélni, csak mondtam, hogy nekem új nagy ágy kell, mert én már nagylány vagyok. 

Sokat vagyunk továbbra is úton, rendszeresen járunk a hegyaljai piacra, Mádra, Lillafüredre és a héten voltunk hajókázni a Tiszán is. A face-n próbálom mindig megosztogatni. Állítólag már jól beszélek, mondatokat mondok, egy fecsegő fruska vagyok. 

172. bejegyzésem (2012. április 28.):

Titok. Van egy nagyon nagy TITKOM. 

Első. Én vagyok az első aki tudta. 

Simogatás. Jó a pocakot megérinteni. 

Találgatás. Még nem árulhatom el a nemét. 

Várakozás. Még két trimeszter. 

Érzelem. Nagyon szeretem. 

Remény. Vigyázok rád. 

 Anyának el ne mondjátok, a titok azért csak titok. Részletekkel később jövök! 

171. bejegyzésem (2012. április 8.):

A szüleim elmondása alapján napról napra óriási fejlődésen esek át, lefordítva ez annyit jelent, hogy egyre többet beszélek, a szavakon túl próbálok már mondatokat is összerakni. 

Nagyon sokat játszottam az elmúlt napokban a szomszédban lakó barátnőimmel Hannával és Bogival és a testvérükkel Benedekkel, rengeteget biciklizünk kint az utcán, illetve együtt játszunk a játszótéren. Teljesen beleszerelmesedtem a csúzdázásba, így húsvétra kaptam a nyuszitól egy pici csúzdát, arra fel tudok mászni egyedül és akkor csúszok amikor csak jól esik. Köszi Nyuszika! 

Apropó Húsvét, ezúton kívánok mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Anya úgy döntött, hogy most az ünnep alatt itthon maradunk, mert sikerült a múlt héten is öt napot Mádon tölteni, mivel apa borismereti tanfolyamon volt a Gusteauban. Voltam megint a szőlőben, amíg apa karózott addig én papával venyigét égettem. Lassan kész szőlőmunkás válik belőlem. 

Holnapra remélem javul az időjárás, a kertben anya tojáskereső programot tervezett nekem, remélem nem a hó alól kell majd őket előbányasznom.

170. bejegyzésem (2012. március 21.):

Nagyon sok új kép a márciusi mappákban! Jó nézegetést!

169. bejegyzésem (2012. március 20.):

Az életem ugyanúgy folytatódott tovább az elmúlt hetekben, mint ahogy eddig. Állandóan úton voltunk, legtöbbször Mádon, de sokat kirándultunk is. Voltunk Tapolcán kacsákat nézni, illetve Kistokajban a tó körül sétálni.

Apa nagyon sokat volt úton, sikerült annyira elfáradnia, hogy egy kis pihire vágyódott, ezért elmentünk március elején Hajdúszoboszlóra egy kicsit kikapcsolódni. Tudtam én is egy kicsit wellnessezni, ott is sokat sétáltunk. A fiúkat levettem folyamatosan a lábukról, a kedvenceim a pincérfiúk voltak. Tánciztam az étteremben és szokásomhoz híven mindenkit levettem a lábáról. A medencében ukrán lányokkal játszottam, sokat rohangáltam a szálloda folyosóján, ahonnan a kültéri medencében lévő embereket számolgattam. Ők voltak a kacsák nekem.

Egyre többet beszélek, énekelek, verseket mondok, persze még anya segítségével. Tízig nagyjából már elszámolok, nagyon sok Legot tudok egymásba illeszteni, illetve a szülinapomra kapott motorral motorozok. Mindig nagyon vidám vagyok, bár ha elfáradok, akkor nem lehet rámismerni. Nagyon sokat rajzolok, ha a kifestő nincs kéznél, akkor marad a padló, a kanapé, a fal, vagy a ruhám. A szüleim nagyon örülnek neki, viszont a kedvem nem akarják szegni. Apa egy egyszerűbb megoldást választott, letöltötte a Thomas kifestőt és én így az érintőképernyőn tudok rajzolni. Se toll, se ceruza, se károk.

A szinekre vonatkozó kérdéseknél először mindig azt mondom, hogy kék, ha a szüleim fel akarnak vágni, akkor mindig erre a színre mutatnak és én hozom a megfelelő választ.

Nagyon sokat mondom a szüleimnek, hogy szeretlek, ettől ők teljesen készen vannak, sugárzik róluk a boldogság. Ha valamit el akarok érni, akkor olyan simulékonnyá válok, hogy mindenki csak néz. Ilyenkor dobálom a puszit, megölelgetem a célszemélyt, minden női praktikát bevetek, rebesgetem a szempillámat, szégyenlőst játszok, nincs olyan aki nemet tudna nekem mondani. Apa azt mondta, hogy szerinte ez csak rosszabb lesz, anya mondta, hogy a következő képzettsége apának vadász lesz.

A hétvégén már a dűlőkbe is kimentem Mádon, segítettem apának metszeni a szőlőt, nekem is ki kell vennem a részemet a majdani bor előkészítésében. Voltam megint az Első Mádi Borházban, az otthon nagyon kedvelt "kukucsányi" játékot játszottam a nénikkel, vagyis bujócskáztunk.

Van egy kedvenc kérdésem is már: "Mi ez?" Próbálom az infót minél inkább magamba szívni. Természetesen minden érdekel.

Ja és egy kérdésre mindig tuti választ adok. "Ki a főnök?" Tudjátok... "Lilla"

168. bejegyzésem (2012. február 17.):

Képek megérkeztek, lehet nézegetni!

167. bejegyzésem (2012. február 11.):

Két hónapja se hírem, se hamvam nem volt, az állandó úton létnek köszönhetően semmire sem volt idő, persze anya állandóan velem foglalkozik, apa is állandóan megy reggeltől estig és így én hiába diktáltam volna, nem volt aki írjon . 

Próbálom ott folytatni, ahol decemberben abbahagytam. A karácsonyi ünnepeket együtt töltötte a család, a korábbi évek gyakorlatának megfelelően Szoboszlón pihiztünk. Új barátnőkkel ismerkedhettem meg, folyamatosan rohangáltunk, táncoltunk este a vacsiknál, egyszerűen jól éreztük magunkat. Az egész család annak örült, hogy én milyen boldog vagyok.  Anya és apa között karácsony előtt nagy dilemmát okozott, hogy elmenjük-e vagy nem, de a végére a véleményük szerintem egységes lett. Vittünk magunkkal karácsonyfát, kaptam rengeteg ajándékot, nagyon hangulatos volt minden. 

Szilveszterkor itthon ünnepeltünk, eljöttek Kubus nagyiék, apa sokat tüzijátékozott nekem.

Január első napjai a szülinapom előkészületeivel teltek, anya próbált mindent tökéletesen előkészíteni. Mindezek mellett majdnem minden hétvégén Mádon voltunk, apa is ki tudott egy picit kapcsolódni a nagy hajtásban és hódolhatott a fényképezés örömének. A panoramion a mádi fotógyűjtemény szépen alakul már.

A mádi jelenlétünkkel sokat járunk az Első Mádi Borházba és mindenféleképpen meg kell említsem, hogy ritka kedvességgel fogadnak mindig engem, egy igazi gyerekbarát hely.  Köszönet érte!

A szülinapomra összegyűlt a család apraja-nagyja, az ajándékok mellett a szüleim egy Bogyó és Babócás tortával leptek meg. Az első reakcióm az volt, hogy a tüzijáték és a gyertyafújás után egyszerűen ráborultam és beleharaptam a tortába, amin mindenki jókat nevetett. Eltelt egy újabb év, kétéves lettem, hogy rohan az idő.

A hó megérkezésével sokat sétálunk anyával, újra előkerült a szánkóm is.Felmentünk Bánkútra is egy kis túrára, bár a vége egy kicsit hisztisre sikeredett, nem akartam visszajönni.

Ahogy növök, úgy válok egy kicsit szégyenlősebbé, bár ez nagyban függ a személyektől is. Anyával nagyon sok mondókát, dalt éneklünk, számolok, mondom a szavakat, bár a mondatok öszehozása még nem megy. Imádom a könyveket olvasni, viszont az íróeszközöket már zárják előlem, először csak a könyveket amortizáltam, de a bőrkanapé dekorációja kiverte a biztosítékot.  Mindig kacsát kell nekem rajzolni, az a kedvencem.

Voltunk a doki néninél is kétéves felülvizsgálaton, megállapították, hogy van olyan fogam is, ami idő előtt már kijött, az ezzel járó fájdalom okozott anyának jó néhány álmatlan éjszakát, amikor az alvás helyett én az ordítást választottam.

A múlt hétvégén Farsangváró partin voltunk az Első Mádi Borházban, amíg a szüleim a kiváló borokat élvezték, addig én a sütit készítő gyerekekkel játszhattam.

Az elmúlt két hónap fotóit is megpróbálom mihamarabb pótolni. 

166. bejegyzésem (2011. december 11.):

Újabb képek érhetők el az októberi, novemberi és decemberi mappáimban! Jó nézegetést!

A csendes hétköznapokban elkezdtem átesni a ló másik oldalára, nem voltam hajlandó a csokin kívül mást megenni, így a szüleim elvonó kúra alá vetettek. Az összes édességet eldugták előlem, mert előtte én akár az asztal tetejére is felmásztam érte, illetve mindenféle trükköket vetettem be a hőn áhított édesség megszerzése érdekében. Erre az időpontra esett a Mikulás érkezése is, bár apa azt mondta, hogy ő újra egy hős lesz és feláldozza magát a cél érdekében, vagyis megeszi helyettem a csokoládékat. Nagyon vicces! Persze én nem hagyom magam és próbálkozom mindig egy kicsit kunyizni, több-kevesebb sikerrel.

A Mikulás szót még nem tudom kimondani, egyszerűen csak "bácsizom", csoki formában pedig összetöröm. Mikulásra megleptek a nagyszüleim sok-sok ajándékkal, alig fért el az ablakomban, természetesen sok édességgel és gyümölcsökkel.. Nagyon szeretem a karácsonyfákat, minden üzletben játszok az általam "labdának" nevezett gömbökkel, úgy látom a karácsony tetszeni fog nekem. Anyáéktól Bogyó és Babócás és Annapetis könyveket kaptam, nagyon szeretek "olvasgatni", a szüleimnek megmutatom, hogy milyen sok tárgyat, állatot ismerek már. Az állatok hangjának megmutatásánál a kedvencem a hal, a Corában szoktam őket tanulmányozni, a hang nélküli kopoltyúmozgás kiválóan megy nekem a szüleim szórakoztatására.

A szókincsem folyamatosan bővül, anyáékkal megpróbálok esténként énekelni, most a boci boci tarka a kedvencem, illetve a szüleimet többször meglepve olyan dolgokat is tudok mondani, amire még ők sem gondolnak.

A boltokban már én vásárolok, beállok a bevásárlókocsiba és onnan pakolok ki a pénztáros szalagjára, a szüleimnek még lehetőséget sem adok.

A lakás továbbra is háború utáni állapotokat mutat, de hát mindenem a pakolás. Bepakolok, kipakolok, szétpakolok.

Van egy szó amit egyre gyakrabban használok, ez az "enyém", bár mindenből mindenkit megkínálok, tehát nem mondhatják, hogy önző vagyok, de jobb előre tisztázni, hogy ki a főnök.

165. bejegyzésem (2011. november 27.):

A hideg megérkezésével mi is egy kicsit beljebb szorultunk, egyre hamarabb sötétedett, így a kinti létből kevesebb jutott. Gyakran utaztunk el Mádra, illetve napközben sokat sétálgattunk Benedekékkel közösen.

A múlt hónap végén a szüleim elmentek a Csabai Kolbászfesztiválra, a programra való tekintettel én pedig Mádra egy újabb szülőmentes éjszakára. A szüleim nagyon örülnek neki, hogy így elvagyok, bár az online telefonos kapcsolat mindig él és folyamatosan kérdezik, hogy hiányolom-e őket. Természetesen nem, nekik is jól kell magukat időnként érezni.

A hónap elején apa a tengerentúlra utazott, ezért egy hétig Kubus nagyiék hozzánk költöztek, hogy anyával ne érezzük magunkat egyedül. Totális kényeztetésben volt részem, persze ez a nagyszüleimmel mindig így van. Például joghurtot csak Ladányi nagyinak vagyok hajlandó enni, a lényeg, hogy bármelyikőjüktől üvöltve jövök el.

A fürdési szokásaim is teljesen átalakultak, korábban a gyerekkádamban még leülni sem akartam, ma pedig már a nagy sarokkádból sem lehet kivenni. Kialakult egy feltételem is, az „apa is” felkiáltásommal apát is berángatom esténként a kádba, így együtt fürdünk, folyamatosan pancsolom őt, a vödrömből locsolom a pocakomat és elkezdtem már a zuhanyrózsával is barátkozni. Idáig ha megláttam a zuhanyt azonnal sírni kezdtem, mivel rögtön az általam utált hajmosásra asszociáltam, ma pedig már magam próbálom vele pancsizni.

Anya napközben a pelenkázómon folyamatosan, apa meg amikor este hazaér énekel nekem magyar népdalokat, illetve táblagépen klipeket is nézünk hozzájuk. Természetesen nap nem múlhat el a Vuk főcímdal, a Tavaszi szél vizet áraszt és a Teletubbies nélkül, beülök apa ölébe és együtt youtube-ozunk.

Anya nagyon sok rucit újított be nekem, mindig csinosan vagyok felöltözve, bárhova megyünk, mindenhol megdicsérnek. Ma kaptam egy body-t, én álltam be vele a sorba és én adtam oda a pénztáros hölgynek. A kártyás fizetés már nem megy olyan jól, mert a korábbi zöldgombos jóváhagyást mindig én csináltam anya kártyájával. Ha a kasszához érünk egy üzletben, én már jelzem a pénztásrosnak, hogy „Kártya”, így meg sem kell kérdezniük anyát, hogy készpénzzel vagy kártyával szeretne-e fizetni. Hiába, mi lenne velük nélkülem?

Anya legnagyobb baja velem, hogy szeretne nekem hosszú hajat, de a lassú növés miatt időnként a szemembe lóg, amit ő csattal szeretne felfogni. Kb. 10 percig bírom és utána gyorsan eltávolítom, a csurim hajgumijait egy picit tovább hagyom. Időnként elég torzonborz fejem van, de az zavar engem a legkevésbé.

A játékaimmal folyamatosan hadiállapotot tartok fent a nappaliban, ha anyáék összeszedik a gyűjtőkbe, akkor én, mint egy kukát gyorsan kiürítem az összeset. Az étkezés se olyan egyszerű, mint korábban, most már három széket tolnak össze anyáék, így be tudok ülni közéjük. A baj mindig az, hogy én fel akarok állni, sikerült már egyszer-kétszer leesnem, szerencsére nagy baj nem történt. A szüleim folyamatosan rám figyelnek, de én kis huncut vagyok, próbálom őket kicselezni.

A szám továbbra sem áll be, mindig beszélek valamit, mondom az állatok nevét, utánzom a hangukat, amit mondanak nekem azt mindig visszamondom, köszönök ha kijövünk valahonnan, egy szót viszont nem vagyok hajlandó kimondani, mégpedig azt, hogy „igen”.

164. bejegyzésem (2011. október 23.):

Régi hiányosságomat pótoltam ma, raktam fel új mappákat szeptember, október hónapokra sok-sok fotóval. Persze itt találtok olyan képeket is, amelyek a facebookon nincsenek fent. Jó nézegetést!

A múlt vasárnap még átmentünk Mályiba a tó körül egyet sétálni, folyamatosan a tóparti macskákkal voltam elfoglalva. Ők mentek volna a nádasba a békákkal játszani, én meg utánuk. Anyáék meg a kettes idegre.

Tegnap Mád felé vettük az irányt, délután átmentünk Tokajba a Harcsa-ünnepre. Harcsa már csak mutatóban volt, az ételekről lecsúsztunk. Persze volt ott egy kisfiú, aki a harmadik szerelmének vallott, de ez nem az én világom, egyszerre csak egy vasat tartson a tűzben, mert különben megéget.  Utána elmentünk vacsizni, rohangáltam az étteremben folyamatosan, de a végére teljesen elfáradtam, mivel a délutáni alvásom kimaradt.

163. bejegyzésem (2011. október 15.):

A gyorsvonatom robogott tovább és a következő hétvégén már a mádi szüreti napokon találtam magam. Péntek este én is részt vettem a Mádi Kör borkóstolóján, szombaton pedig a szüleimmel sétálgattam az árusok között. A lufi akkor sem maradt el, kiharcoltam magamnak.

Az estét már nagyszüleimmel töltöttem, anyáék több helyen bort kóstoltak a barátaikkal. Próbáltak valamit a „mádivá válás”-ból bemutatni nekik. Nekem ez könnyen fog menni, félig-meddig már most is mádi vagyok.

Egy héttel később, azért, hogy a vénasszonyok nyarának utolsó hétvégéjét is ki tudjuk élvezni, apa kitalálta, hogy menjünk el Szilvásváradra, ahol már korábban egyszer jártam. Kisvasúttal mentünk fel a vízesésig, amit nagyon élveztem, a végállomáson a köveket gyűjtögettem, anyáék alig tudtak onnan elszakítani. A visszafelé út végig gyalog ment, rohangálhattam össze-vissza, a szüleim meg persze utánam. Nekem szórakozás, nekik torna volt!

A finisben, sík aszfaltozott úton egy kicsit én is elbambultam, aminek eredménye egy horzsolás lett a homlokomon és azt követően egy opera áriához hasonló előadást adtam. A közönség nem nagyon örült neki.

A múlt hét már a szüleim készülődésével ment el, mert a hétvégén utaztak Németországba és először egyedül maradtam itthon a nagyszüleimmel. Az utazás előtt persze okoztam még egy kis fejfájást azért anyának. A plázában pénzt vett fel az automatából, én pedig eközben elrohantam tőle. Hogy hová? Természetesen a mozgólépcsőre. Az eredményt elképzelhetitek, folyamatosan mentem felfelé és gurultam vissza. Szép volt, de megúsztam egy karcolás nélkül. Bolondnak bolond a szerencséje.

Szombat este elvittek anyáék Mádra, én észre se vettem, hogy ők elmentek, viszont a szüleim ott búslakodtak a kocsiban. A nagyszüleim teljesen elkényeztettek, két napig tartott amíg az anya szót kiejtettem. Persze anyáék mindent tudtak rólam, folyamatos kapcsolatban voltak nagyiékkal, de én inkább a szórakozásra koncentráltam, mentem partizni a nagyszüleimmel.

A mai napra is jutott egy kis kirándulás, vagy ahogy én hívom: tá-tá. Apa tegnap hallotta a főnökétől, hogy lesz ma Noszvalyon birsünnep, így hát felkerekedtünk birsalmasajtot, birsalmás bejgli szerű sütit, birsalmás bablevest enni. Megnéztük a barlanglakásokat, voltunk egy vendégháznál, ahol csúzdázni és homokozni is tudtam. Onnan elszakítani persze megint nem volt könnyű, üvöltöttem, mint a sakál.

Azt azért el kell mondanom, hogy a hiszti-korszakomat élem. Ha valami nem úgy van, ahogy én gondolom, akkor toporzékolok, földhöz vágom magam és ordítok, de hát milyen lenne egy igazi bak. A szüleim érthetetlenül néznek rám és megpróbálják a helyzeteket kezelni. Azt látom, hogy a húrt időnként túlfeszítem, de hát az önmegvalósításomat ki kell élveznem.

Mindezek mellett viszonylag sokat beszélek is már. A telefonba olyan halandzsát tudok vágni, hogy mindenkinek leesik az álla. Persze lehet csak attól, hogy semmit nem értenek belőle.

Az alma, körte, motor, kulcs, bocs, köszi, párna mellett most a Doktor Bubó a sláger. Persze mindenem megmutatom és ha megcsíp a szúnyog akkor megmutattam anyának a bibijeimet, hogy mit kenjen be kenőccsel. Nagyon sok szót tudok már, illetve mindent értek. A legfontosabb persze a „kokó”, vagyis a csokoládé, anya szerint apja lánya vagyok, legalábbis e tekintetben.

A Doktor Bubó mellett a kedvenc meséim a Hupikék Törpikék és Micimackó. A tv-n keresztül nem igazán fog meg semmi, mindig a notebookon keresztül vagyok csak hajlandó mesét nézni. Anya meg is dorgálta apát, hogy őmiatta van ez, így kb. három hete addig amíg nem alszom, számítógépmentes időszak van a lakásban.

ˆ Copyright by Ladányi Lilla